SOPHIE & MONICA

Lépj be, és olvass egy jót!

Aznap nagyon el voltam keseredve. Nem hittem volna, hogy egyszer eddig, ilyen mélyre eljutok. A szüleim meghaltak, otthonban nőttem fel. 6 éves koromban egy nő magához vett, de nem tudom miért. Nem foglalkozott velem, mégis mindenem megvolt. Gazdag volt, azt hiszem szinésznő. Csak adta a pénzt, nem tudva, hogy egészen másra vágyom. Szeretetre. Amire egész életem során vágytam, de soha sem kaptam meg. Sem a nevelőnőktől, sem a gyámomtól. A suliban jelentéktelen egyénnek számítottam. Aki csak úgy van, de nem számít sokat. Az iskola hierarchikus rendszerében sehova sem tartoztam. Vagy ha igen, akkor is csak a legvégén. Mentem a folyosón, nem néztem se jobbra, sem balra. Inkább tudtam, mint láttam, hogy az emberek vidáman beszélgetnek, nevetnek körülöttem. A viszontlátás öröme a hétvége után. Engem senki sem üdvözölt, senkinek sem számítottam. De ezen a reggelen valami mégis megváltozott. Pedig nem történt semmi rendkívüli. Csak egy mosoly. Igaz mosolyogtak már árm. Igaz, hogy csak idősebb emberek, amikor feladtam nekik a leejtett dolgaikat, vagy amikor segítettem vinni a szatyraikat. De ez a mosoly együttérző volt. Tele volt szeretettel és melegséggel. Egy fiú, akit még soha sem láttam azelőtt mosolygott rám, amikor beléptem a terembe. Elvesztem ebben a mosolyban. De nem azért, mert gyönyörű volt, akitől származott, hanem mert azt adta nekem, amir évek óta áhitozom. Szeretetet. Terem két szélső és utolsó padjában ültünk. A terem különböző végeiben.Az óra folyamán többször is egymásra néztünk. Legalábbis én rá, és amikor megérezte, hogy nézem, rám mosolygott. Óra végén nem jött oda hozzám, bár titokban ebben reménykedtem. Ebédszünetben az én kis saját asztalomnál ültem,amikor belépett és beállta az ebédre várakozók sorába. Csak percekkel később jöttem rá mi az, ami nincs rendben. Amire egész nap próbáltam rájönni. Előszr is furcsa volt, hogy a sorba előtte és mögötte álló diákok özött épphogy csak annyi hely volt, hogy szűkösen bár, de elférjen. Őt ez láthatólag nem zavarta pedig az emberek általában a fél lépés távolságot megtartják egymás között. A sorban mögögtte álló hátrafordulva beszélgetett a barátaival, így lett helye, hogy nehezen, de elférjen. Aztán senki sem figyelt rá. Átnéztek rajta. Pedig az lehetetlen, hogy egy csónakban evezzünk. Hogy őt is egy senkinek tartsák. Pedig tudtommal új fiú volt, méghozzá nem is akármilyen. Gyönyörűbb volt az arca, mint a suli legdögösebb fiúja bármelyikének. Nem adnak neki helyet a sorban, pedig ezt még velem is megteszik, és átnéznek rajta. Pár pillanat és rájöttem. Ő nem létezik! Vagyis nem úgy , ahogy egy ember. Őt csak én kátom, mások nem. Elkerekedett szemmel néztem rá. Valóban csak a képzeletem szüleménye lenne? Olyan alk, akit végső elkeseredésemben találtam ki magamnak? Végre sorra került. Fogta a tálcáját és elindult egy üres asztal felé. Tudtam, hogy észrevett. Rám mosolygott, de nem ült az asztalomhoz. Ha az én képzeletem szülötte, akkor miért nem ül hozzám? Mikor végeztem, egyenesen az irodába siettem, a titkárnőhöz.

-Az osztályomba jött új fiú felől szeretnék érdeklődni!

-Nem tudok róla, hogy az osztályodba, sőt az egész intézménybe új diák jött volna. - dobta oda az osztályom névsorát. -De nézd meg, ha nem hiszed.

Fellapoztam, de nem láttam ismeretlen nevet. Megköszöntem a segítséget és kiléptem a folyosóra. Az új fiú szembe jött velem. Ismét rám mosolygott, de nem nézett rám most sem. Hosszan néztem rá, amíg ki nem lépett a kapun.

Mindennap láttam. Mindennap újra és újra rám mosolygott, de soha sem szólt hozzám. Ő segített át a mindennapokon.Csak azért keltem fel reggelente, hogy lássam a mosolyát, amelyben végre megtaláltam a szeretetet. Mintha az, hogy csak én látom egyfajta jel lett volna, hogy ő csak hozzá tartozik, bár nem ismertem. Hogy barátok vagyunk, bár sose szóltunk egymáshoz. De egyszer majd...